Az embernek, néha vakon kell bíznia a másikban. El kell fogadnia azt a tényt, hogy most nem tehet semmit. Elfogadni a másikat, illetve a másikban azt, hogy most a maga útját járja és nem hisz abban, hogy bárki segíthetne neki. Tudom, vannak lehetetlennek tűnő helyzetek, olyanok melyekből nem látunk kiutat. De ez csak azért van így, hogy megtanuljunk hinni. Hinni és bízni. Abban bízni, hogy ha most elindulunk akkor egészen bizonyos, hogy odaérünk valahova és hogy ez a hely jó ha van célunk akkor pedig oda. Ez olyan mint amikor éjszaka megyünk autóval egy kanyargós szerpentinen. Nem látjuk sose, hogy mi van a kanyar után,mindig csak azt a kis szakaszt látjuk amit autónk reflektorai bevilágítanak és ameddig a kanyarok engedik, de akkor is bízunk benne, hogy nincs ott sem szakadék se más, és végül odaérünk a célhoz. Így kell bízni az élet beláthatatlan szakaszain is. Bízni kell benne, hogy ha félvakon is megyünk akkor is odaérünk ahova szeretnénk. Néha lesznek útjelző táblák/emberek amik/akik segítenek minket, és ha szencsénk van még útitársunk is akad aki velünk jön mert esetleg neki is az a célja ami nekünk.Valami ilyesmire alapozva mondják a Bibliában is "Ne félj, csak higgy!".
sziasztok:)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.